2010-01-24, 19:25 PM
[i] - egy saját szösszenet -
[align=justify] Már egy órája hogy elindultunk, a Nap éppen lebukott a láthatáron, az eső pedig szakadatlanul ömlött ránk. Az autópálya betonja fényesen csillogott a fényszóró fényében, miközben sebesen haladtunk Menhattan felé.-Mi van veled? - kérdezte Jules, miközben egy kézzel vezetve rágyújtott. - Látom rajtad, hogy valami nincs rendben.
-Miből gondolod?
-Nagyon hallgatag vagy.
-Semmi különös! - vontzam meg vállamat.
-Nekem nyugodtan elmondhatod Vincent! Hiszen ismerjük egymást pelenkás korunk óta!
-Semmi... - én is rágyújtottam és egy újjnyira lehúztam az ablakot. - Úgy is tudod!
Jules elgondolkozott egy kicsit, majd elképedve rám nézett.
-Na ne! - mondta.
-De igen...
-Nem igaz!
-Mondom!
-Ezt nem hiszem el!
-Pedig elhiheted - sóhajtottam.
-Te ennyire hülye vagy?
-Hát...igen.
-Megint szerelmes vagy?!
Bólintottam, miközben kifújtam a leeresztett ablakon a füstöt.
-Te egy állat vagy!
Nem szóltam, csak néztem kifelé a sötétségbe. Barátom folytatta.
-Nem volt még elég?! Nem megmondtam, hogy ne legyél többet szerelmes? A nők nem a szerelemre valók! Nem becsülnek meg bennünket, csak kihasználnak. Utána pedig sajnáltatják magukat! Ha sok a szex az a baj, ha kevés akkor meg az. Tudod, én nem adom meg olyan könnyen magam! Értem meg kell küzdeni! Aki engem akar, az érdemeljen ki! Hol van az megírva, hogy a férfinak kell udvarolni?! Egyenjogúság van, nem? Csak a férfi udvarolhat? Oké! Nőket a bányába!
Abbahagyta hirtelen kirohanását és dühösen elnyomta a cigijét.
-Legalább megint ugyanabba a bigébe? - kérdezte.
-Ja...
-De hát már kétszer megszívatott!
-Tudom...De tudod ez olyan...Éppen hogy beletörődöm, hogy nem kellek neki, amikor felbukkan és ismét jól érzem magam vele. Nem kell hozzá szex, elég ha csak beszélgetünk!
-Ez történt, ugye?
-Igen.
-Mikor?
-A héten.
Erre te meghülyültél.
-Aha.
-És?
-Mit és? - néztem rá.
-Mire jutottál?
-Elgondolkoztam egy kicsit. Ezek a nők tök hülyék. Először is nem fogják fel, hogy amikor egy idő után nemet mondanak, az olyan, mint amikor meghúzzák a fejednél tartott fegyver ravaszát. De ez még nem is olyan nagy baj, hiszen ez így természetes: ha nem kellek egy nőnek, mondja meg és kész, oké. De utána felbukkannak és olyan felelőtlen kijelentéseket tesznek, és olyan dolgokat cselekszenek, amivel a férfiember lelkivilágába taposnak. Mintha az ominózus fegyver elsütése után még a körmeidet is egyenként kitépkednék! Jó, elismerem, hogy ők jobban ki tudják mutatni az érzelmeiket, de nem igaz, hogy mi kevésbé vagyunk érzelemgazdagok! Igenis érzékenyek vagyunk, csak mi nem mutatjuk ki! Én pedig különösen érzékeny vagyok....Emlékszel, múltkor sem bírtam lelőni azt a szerencsétlen kutyát amelyiket elütöttünk!
-Hát igen.
-Van még söröd?
-Ott van - intett barátom a kesztyűtartó felé.
Neki is bontottam egy dobozzal.
Pár percig szótlanul bámultuk a szélvédőn patakzó esőt, majd Jules törte meg a csendet.
-Azért nem volt semmi múltkor az a két japán muksó, mi?
-Mert?
-Még akkor is dacot láttam a szemükben, amikor fejbelőttem őket.
-Ja.
-Szerintem hagyni kellett volna, hogy szertartásosan végezzenek magukkal. Kíváncsi lettem volna, meg merik - e tenni?
-Biztosan. Hiszen ők egy teljesen más elveken és erkölcsökön alapuló kultúrális társadalaomhoz tartoznak.
-Elég hülye egy kultúra.
-Erről jut eszembe Jules! - hátradőltem, és elégedetten kortyolgattam a sörömet. - Szerinted miért van az, hogy minden hányásban van zöldborsó?
-Tessék? - Jules meghökkent.
-Már többen is mondták hogy amikor hánytak és egy kicsit jobban megnézték, hogy mit, mindig találtak benne zöldborsót!
-Baromság - barátom hitetlenkedve rázta fejét.
-De tényleg! - bizonygattam. - Múltkor én is megnéztem. És tényleg!
-Nem szívatsz?
-Ez holt komoly.
Jules elgondolkozott.
-Egyszer majd kipróbálom - mondta.
Ekkor egy apró emberi alak körvonalai sejlettek fel a fényszórók fényében, mire Jules keményen a fékre lépett.
-A francba! - kiáltotta, miközben az autó megpördült a vizes aszfalton és megállapodott farral a menetirány felé. - Ki a fene ez?!
Kiszálltunk az autóból és körülnéztünk. Pisztolyom markolatára csúsztattam a kezemet, miközben a felénk rohanó alakot és a mögött lévő sötétségben álló autót figyeltem.
-Vigyázz, lehet hogy valami csapda! - figyelmeztetett Jules.
-Nem hiszem - mondtam. - Ez egy gyerek.
Barátom is szemügyre vette az alakot. Egy nyolc éves körüli kisfiú volt, eső áztatta ruhája szorosan tapadt vékonyka testére.
-Segítsenek, kérem! - kiabálta.
-Mi a baj, öcsi - kérdeztem.
-Az anyuval kórházba indultunk, mert nemsokára kistestvérem fog születni, és a papám külföldön van, egyedül vagyunk - mondta zihálva a kisfiú. - Anyu szólt, hogy induljunk, de menet közben meg kellett állnunk, mert elfolyt valami víz, és nemsokára megszületik a kistesóm. Elküldött, hogy keressek segítséget. Ugye segítenek?
Bólintottam
-Be kellene vinni kórházba, nem? - nézett rám Jules.
-Anyu azt mondta, arra nincs idő! vágott közbe a kisfiú és barátom kezét megragadva az autó felé húzta őt.
-Útálom a kölyköket! - morogta Jules.
Követtem öket. Odadobtam Julesnek a mobilomat.
-Keríts egy mentőt! Én addig megnézem a nőt.
A kisfiú kinyitotta a hátsó ajtót..
-Mi a neved, öcsi? - kérdeztem.
-Peter.
Kiigazítottam szememből a vizes hajamat és benéztem a hátsó ülésre. A nő ott feküdt, lábai szülési tartásba felhúzva, miközben hangosan zihált.
-Hála Istennek! - nyögte.
-Nyugodjon meg asszonyom - mondtam. - Megpróbálunk segíteni!
-A kórház átmeneti túlterheltség miatt nem elérhető - tette vállamra a kezét Jules és benézett az autóba. - Mi van?
-Nemsokára szülünk - válaszoltam.
-Te értesz hozzá?
-Mindhárom feleségem szülésénél bent voltam! - vontam meg a vállamat. - Nem olyan nagy dolog.
A nőhöz fordultam.
-Megpróbálok segíteni! Nem lesz semmi baj - nyugtatgattam. - Ne ijedjen meg, most megnézem mi a helyzet?
-Jó...-nyögte a nő.
Felhajtottam a szoknyáját. Az ülés teljesen elázott az elfolyt magzatvíztől, és amennyire felületes ismereteim alapján meg tudtam állapítani, a méhszáj is kellően kitágult. Levettem vizes zakómat és az autó tetejére raktam.
-Milyen sűrűn jönnek a fájások? - kérdeztem a nőt.
-Úgy...percenként...Hívjon csak ...Feliciának..
-Rendben - bólintottam.
Felgyűrtem az ingujjamat és a barátomhoz fordultam.
-Menj át az autó másik oldalára és fogd meg a nő kezét! Beszélgess vele, hogy egy kicsit elvond a figyelmét! - a fiúra néztem. - Te pedig Pete, szállj be az első ülésre!
A kisfiú engedelmesen beült a kormány mögé és feltérdelve az ülésre, érdeklődve hátrafordult.
-Van már testvéred? - kérdeztem tőle.
-Még nincs, de tudom hogyan születik a gyerek. Tanultuk az iskolában.
-Kezdődik! - nyögött egy nagyot a nő.
Hallottam, amint Jules halkan beszél hozzá:
-Maga szereti a mogyorókrémet? - kérdezte éppen.
-Nem nagyon... válaszolta a nő.
-Hogy lehet a mogyorókrémet nem szeretni? - barátom hangja teljesen felháborodottnak hangzott.
-Nagyon éde...
-Épp az benne a jó!
-De én nem szeretem ....a nagyon édeset...
-Én nagyon szeretem. Emlékszem, amikor kicsi voltam, én voltam az iskolában a legkövérebb, mindig csokit meg cukrot zabáltam. Mondta is a tanárom, hogy nagyon egészségtelen, és hogy hamar meg fogok halni. Aztán ő meghalt infarktusban, én meg itt vagyok lefogyva, egészségesen. De persze az édességet még most is szeretem. Mondta is a barátnőm, nem érti, hogy én miért nem hízok a sok édességtől, mert ő ha megeszik egy szelet csokit, már attól is hízik. Meg kell hagyni, úgy is néz ki, mint egy vitamingolyó, de én....
-Jules!!! - szóltam rá. - Szülünk!
-Oké, oké! - legyintett Jules. - Figyelj csak Vincent! Eszembe jutott valami!
-Mondjad! - néztem rá.
-A nagyapám tehenész volt és mesélte, hogy a sokszor előfordult, hogy a kistehén farral született meg. Szerinted ez embernél is előfordulhat?
-Először is: nem kistehén, hanem borjú. Különben pedig úgy hallotam, hogy az embernél is előfordulhat az ilyen.
-És az nem rossz a babának?
-Nem. Sőt! Azt mondta egy ismerősöm - igaz, ő hegymászó - , hogy az még jobb is, mert szülés közben nem fogdossá a baba fejét így kisebb a sérülés veszélye.
-Most! - sikoltott a nő.
-Fogd a kezét - szóltam rá Julesre.
Megpillantottam a baba fejét.
-Látom a fejét - kiáltottam. - Most toljon!...jó...még egyszer...nagy levegő...remek..
Óvatosan megfogtam a kicsi fejét és finoman tartottam. A nő remekül csinálta és sikerült felvennem a ritmusát. Így a szülés rendkívül símán ment. Kezembe vettem a babát és felmutattam az anyjának. Ő elmosolyodott, Jules viszont a baba véres nyálkával borított testét megpillantva elsápadva felkiáltott:
-A francba! Ez rohadt gusztustalan! - ezzel elfordult és hányni kezdett.
Miközben lázasan gondolkoztam a további tennivalókon, odakiáltottam neki:
-Ne felejtsd el megnézni, van - e benne borsó!?
Eszembe jutott, hogy ilyenkor a babának fel kellene sírnia, mert az első levegővétel nagyon fontos. Megfogtam a csecsemő lábát, felemeltem és finoman a fenekére paskoltam. Nem történt semmi. Pedig úgy emlékeztem, hogy amikor az én kölykeim születtek, a doki is pontosan így csinálta. Lehet, hogy túl finom voltam?
Ismét megpróbáltam, kicsit erősebben.
-Mit csinálsz? - egyesedett fel Jules a kocsi mellől. - Miért vered szerencsétlent?
-Fel kellene sírnia - közöltem vele tudományosan.
-Miért? - értetlenkedett barátom. - Örüljünk, hogy csendben van!
-Te nagyon bunkó! Levegőt kellene venni e, hogy az idegrendszere észrevegye, hogy már idekinn van és beinduljon a légzés!
-Add ide! - lökött félre Jules kikapva kezemből a csecsemőt és kitartotta az esőbe. Alig érte a baba bőrét pár csepp eső, a hideg vícseppek azonnal megtették hatásukat, a bébi felsírt.
-Tessék! - húzta ki magát büszkén barátom. - Így kell ezt csinálni! Fenébe a tudománnyal: a lényeg a logika!
-Valamivel el kellene szorítani a köldökzsinórt és elvágni - mondtam.
-Van nálam madzag! - kiáltotta Jules és egy darab cérnát húzott elő a zsebéből.
A babát a mama kezébe adtam, és elvéve a cérnát Julestől, két helyen elkötöttem a köldökzsinórt. Elővettem a bicskámat, és a belső zsebemben lévő laposüvegből a kés pengéjére öntöttem egy kevés konyakot, hogy fertőtlenítsem, majd megtöröltem az ingem ujjába. A két madzag között elvágtam a köldökzsinórt.
-Meg is van? - kérdezte Jules.
-Még meg kell várni, hogy megszülessen a placenta! - közöltem vele.
-Az meg mi a fene? - nézett rám döbbenten.
-Nem tudod mi a placenta? - én is megdöbbentem barátom tudatlanságán.
-Nem.
-Te tényleg nem tudod mi a placenta?
-Maga nem tudja mi a placenta? - csodálkozott Julesre a nő is.
-Mondom, hogy nem!!! - barátom tajtékzott a dühtől.
-Hogy te mekkora bunkó vagy Jules! Ezt nem tudod?
-Miért kellene tudnom? Nem vagyok orvos!
-Én sem vagyok az, mégis tudom!
-Mert te olyan rohadt okos vagy! - ezzel dühösen becsapta az autó hátsó ajtaját és a mi autónk felé indult.
Egy rendőrautó húzott el mellettünk, majd felvisítottak a gumijai és hatalmas csattanással az út közepén álló autónkba csapódott.
-A rohadt életbe! - kiáltotta Jules.
-Nyugi - mondtam neki és behajtottam az autó ajtaját, magukra hagyva az anyát a két gyerekkel. - Ne ess pánikba.
A két rendőr szédülő fejjel lépett ki az autóból, majd felénk indultak.
-Mit keres az autójuk az út közepén? - kérdezte egyikük, miközben fegyverére csúsztatta kezét.
-Egy hölgy a kórházba indult szülni, de elindult a szülés és megálltunk segíteni neki - intettem a nő autója felé.
A másik rendőr odasétált és benézett az ablakon. Társa távolabbról fedezte.
-Azért mégsem kellett volna az út közepén hagyniuk az autójukat!
-Igen - bólintottam. - De annyira meglepődtünk, hogy véletlenül ottfelejtettük.
A rendőr mélyen Jules szemébe nézett az autók fényszórójának fényénél.
-Nem láttam én már magát valahol? - kérdezte.
-Nem hiszem - rázta fejét Jules.
-Mintha a tévében láttam volna...
Ekkor meglátta a vállamon lévő fegyvertáskát, és összeállhatott benne a kép, hogy kőrőzés van kiadva ellenünk. Hirtelen mozdulattal előrántotta fegyverét. Kétszer sikerült elsütnie, mielőtt Jules fegyverének golyója levitte fejének tetejét, beterítve barátomat apró velődarabkákkal. Éles csikorgás hallatszott, amint a rendőr eltévedt lövedékei az út szélén álló autóba csapódtak. Az autónál álló rendőr döbbenten fordult el az autóban lévő nőtől, őt én terítettem le három lövéssel. A rendőr lassan csúszott lefelé a vizes autó oldalán, miközben a kezében lévő fegyver kétszer elsült.
-A francba! - törölte meg barátom az arcát. - Most mi a francot csinálunk?
-Miért? - kérdeztem. - Azt amit máskor. Elmegyünk.
Megfogtam az úton heverő rendőr kezét és félrehúztam az út szélére. Barátom az autóhoz ment és benézett.
-Vincent! - kiáltott fel.
-Mi van?
-Gyere ide!
Odasétáltam és benéztem az autóba.
Az első ülésen ülő gyerek ernyedten borult az ülés támlájára, a rendőr eltévedt golyója egyenesen a szívébe fúródott, és valószínűleg azonnali halált okozott. A hátsó ülésen fekvő nő szintén halott volt. Az egyik lövedék a medence táján hatolt be, és a bal tüdő tetejénél távozott, a nő száján keskeny vércsík csordogált. A másik golyó a nő bal hónaljánál hatolt be és a kulcscsontnál a fejbe hatolt, majd egy nagy darabot kiszakítva a nő fejének jobb oldalából, a fülön keresztül távozott. A csecsemő a nő mellén feküdt, a lövedékek csodával határos módon elkerülték, és most békésen szundikált.
-A gyerekkel mit csináljunk? - kérdezte Jules, miközben megtöltötte fegyverét.
Elővettem a mobilomat és hívtam a rendőrséget.
Bemondtam a helyszínt, és hogy mit találnak, majd bontottam a vonalat.
-Húzzunk innen! - mondtam Julesnek. - Ja, és mellesleg igyunk valahol egy forró kávét, mert teljesen átfagytam.
